Házához érkezve és a kertkapun belépve, kissé lehajtott fejjel jutok túl, a meglehetősen alacsonyra hagyott lugas alatt. De már siet is elém, jellegzetes csengő hangján üdvözöl. Viccesen megjegyzi, itt mindenkinek kicsit meghajolva, alázatosan kell bejutnia hozzá… Talán harmincöt éve találkoztunk, de ő nem változott semmit. Miatta szerettem meg a latin nyelvet és mentem klasszika-filológia szakra. Csongrádon szinte mindenki ismeri, szereti, tiszteli: Losoncziné Szentandrási Erzsébetettel beszélgettem.

Minden fontosabb emléket precízen kikészített: fényképeket, díjakat, plaketteket, a róla megjelenő újságcikkeket, és az ünnepi beszédeinek szövegeit is, melyet azzal a gyöngybetűvel írt, amit azonnal felismerek száz kézírásból is. A beszélgetés elején ellát finomságokkal, zserbóval, pogácsával, és kedvesen kínálgat. A könyvekkel teli nappalijában a fotelba huppanok, mint régen, mikor latinoztunk a Cicero versenyre készülvén, hétvégente és a Tanárnő mesélni kezd.

Hódmezővásárhelyi vagyok, ott születtem és ott is jártam általános iskolába és gimnáziumba a Kossuth Zsuzsanna Leánygimnáziumba. Én már gyerekkoromban és kisiskolásként is igen erősen érdeklődtem a történelem iránt. A nagyszüleimnek megvolt a Tolnai Világtörténelem sorozatból néhány kötet. A XVII-XVIII. század érdekelt, abból is különösen II. Rákóczi Ferenc élete foglalkoztatott. Olyannyira, hogy amikor már tanítottam, a gyerekek is észrevették, hogy különös lelkesedéssel beszélek róla. A legutolsó osztályomtól, akiket érettségiztettem, ezt a Dudás Lajos plakettet kaptam (mutat a könyvespolcra), amely Rákóczi, nagyságos fejedelmet ábrázolja. Nagyapám megjárta az első világháborút és mesélt nekem az isonzói és a piavei csatákról. Nagyon lelkesen és színesen tudott mesélni a papa, én pedig szájtátva hallgattam a történeteit. Innen indult tehát a történelem iránti rajongásom. És a középiskolában ez az érdeklődés fokozódott, az osztályfőnökömnek köszönhetően, aki történelem-latin szakos tanár volt. Az iránta való tiszteletem jeléül választottam ezt a két tárgyat és tanultam tovább az akkori József Attila Tudományegyetemen. Majd Vásárhelyen volt a kötelező tanításom és úgy alakult, hogy nem tudtam merre visz az utam tovább az egyetemi diploma megszerzése után. Már majdnem a Dunántúlra kerültem 1965 tavaszán, kezdő pedagógusként. Majd a Megyei Tanácstól, aminek az elnöke Döme Mihály volt, – aki történetesen az érettségi elnököm volt még Vásárhelyről – jött az értesítés, hogy a csongrádi gimnáziumba szükség lenne latin szakos tanárra.

És így lett tanárnő csongrádi.
Igen, bár aki nem itt született, arra van egy helyi mondás: „gyüttment”, azért én már teljes szívemből csongrádinak érzem magam és remélem, hogy ezt a csongrádiak is így gondolják.
1965 augusztus 1-én érkeztem vonattal Csongrádra. Soha nem felejtem el ezt a napot. A nyári hőségben sétáltam a vasútállomásról. Elég hosszú volt az út, így a zeneiskolához érve, kicsit elbizonytalanodtam. A parkot látva, azt hittem itt van a Tisza part. Szóval el lehet képzelni, hogy egy kicsit el voltam tájolódva… De végül szerencsésen megérkeztem a gimnázium épületébe. Akkor még nem tudtam, hogy 42 évig leszek az iskola dolgozója.

Hogyan sikerült beilleszkedni a tanárikarba?
Elmondhatom, hogy mindenki nagyon segítőkész volt velem. Az idősebb kollégák szeretettel fogadták a pályakezdőket. Nekem szerencsém volt, mert tanáróriásoktól leshettem el a hivatásom fortélyait. Az elsők között említeném Dr. Fehér Edét. Ede bácsi magyar és francia nyelvet tanított. Hatalmas ismeretanyaggal rendelkezett. Ő tanított meg arra, hogyan kell idegennyelvi tanmenetet készíteni. Nagyon büszke voltam, amikor egy-egy téma kapcsán a tanári szobában Ede bácsi egy latin szállóigével indította mondandóját felém fordulva. Becsengetéskor már a tanterem kilincsén volt a keze, de tudta azt is, hogy a szünet a diákoké. A tanáriban Németh Zoli bácsi mellett ültem. Az első osztályomban matematikát tanított. Kedvelt időtöltése volt a bélyeggyűjtés és a természetjárás. Ő tanított meg kirándulást szervezni. Dr. Szilas Béláné, Rózsika történelem-földrajz szakos volt. Áradt belőle a szeretet. Ő és Szurgent Jánosné, Izuka mindennap szakítottak időt arra, hogy megkérdezzék, jól vagyok-e, elég meleg-e az albérlet vagy egy kosár gyümölccsel leptek meg. Jól esett ölelésük, Böbikének hívtak, előfordult, hogy péntekenként iskola után Rózsikáék hazavittek Hódmezővásárhelyre. Mindezt önzetlenül, szeretetből, hiszen én nem tudtam adni semmit a szereteten és tiszteleten kívül.

Milyen volt a kapcsolata az iskolaigazgatókkal?
Szerencsém volt az igazgatóimmal is. Kiválóak voltak szakmailag, emberileg is. Havas Gyula, Vallyon Aladár, Fehér József, Fábián György. Hadd osszak meg egy kedves emléket Havas Gyula bácsiról. Ő nagyon odafigyelt a fiatalokra. Tette ezt azért, mert a fia éppen akkoriban hagyta el a szülői házat, vagy mert amúgy is gondoskodó természete volt. Akkoriban a Városi Tanács konyháján ebédeltünk és mi a fiatalok kicsit válogatósak voltunk. Gyula bácsi észrevette, hogy az étel zöme a tányérunkon maradt. Ezután mindig megvárt bennünket és ellenőrizte az ebédelésünket. Egyszer megkérdeztem, hogy miért teszi ezt. „Miért, miért, mert nem esznek, nyavalyások lesznek, és nekem kell helyettesítenem magukat.” – válaszolta.

Negyvenkét év tanítását nehéz egy beszélgetésbe sűríteni, de biztos van olyan emlék, amit szívesen megosztana.
1970 őszén nagy kihívás várt rám. Osztályfőnöke lehettem az I.B osztálynak! Felejthetetlen négy év volt, sok szép emlékkel, eredménnyel. Mindegyik osztályomat szerettem, harcoltam értük, kisebb botlásaikat takargattam – de ők…, ők az elsők voltak. Nagyon sokat jelentettek, jelentenek ma is nekem. Ha álmomban felkeltenek, akkor még most is el tudom mondani az osztály névsort. Utánuk kis megszakításokkal, folyamatosan osztályfőnök voltam. Most lesz tavasszal az 55. éves érettségi találkozónk! Meglepetéssel is készülök az érettségi találkozóra, remélem tetszeni fog nekik.

2007 júniusáig tanított, még nyugdíjasként is. A tanítás, a történelem és a latin mellett, még beszéljünk a Kossuth Szövetségről, ahol a Tanárnő a dél-alföldi régió titkáraként számos konferenciát, helytörténeti eseményt és diákoknak szóló versenyt rendezett, aminek fókuszában Kossuth és a ’48-as szabadságharc emlékének fenntartása állt.
A Kossuth Szövetség a rendszerváltás után azzal a céllal alakult meg, hogy felhívja a figyelmet a reformkori, negyvennyolcas hagyományokra. Kossuth akkor járt Csongrádon, amikor 1848 nyarán már Jellasics készülődött az ország megtámadására, ami be is következett szeptemberben. Az alföldi városokban Kossuth szeptember-október végén járt. Egyik levelében, amit a feleségének címzett, így írt: „Én elmentem volt a Tiszához, felkölteni a népet.” Ez Szolnok, Abony, Nagykőrös, Kecskemét, Csongrád, Szentes, Szegvár, Hódmezővásárhely és Szeged volt. 1848. szeptember 30-án érkezett meg délután városunkba és másnap a Nagytemplom és a Városháza közötti téren mondta el a toborzó beszédét. Nagyon fontosnak tartom, hogy megőrizzük hazánk történelmének e jelentős személyiségének emlékét. Ezért is vállaltam el a titkári pozíciót, de tulajdonképpen előtte is ugyanolyan intenzitással vettem részt a programok szervezésében. Azt azért el kell, hogy mondjam, és ezúton is köszönöm, hogy városunk polgármesterei és önkormányzata mindig ott voltak mellettem és segítették a Kossuth Szövetség működését, a helyi programok létrejöttét. Amikor más városokból ellátogattak hozzánk a Kossuth Szövetség tagjai, mindig azt mondják, könnyű nekem, mert mellettem van a város. És ez így is van!

Ekkora lendület láttán az ember csak csodálni tudja Tanárnőt. De hogy tartja ilyen fitten magát? Honnan jön ez a kifogyhatatlan energia? Az sem városi legenda, hogy nyolcvanhárom évesen még szinte naponta kijár a szőlőbe.
Igen, a férjem elvesztése után rám hárult a szőlőskert gondozása, ahova régebben naponta mentem ki, de mostanában már minden másnap. A városba bebuszozok a hetes busszal az Attila utca sarkáig és onnan szépen, saját kis nyugalmas tempómban, kisétálok a szőlőbe, ez megközelítőleg két kilométer. Néhány éve még egy kilómétert 10 perc alatt tettem meg, most odajutottam, hogy a duplája. Ott metszegetek, vagy teszem, amit kell és irány vissza szintén gyalogosan, mert el kell érnem a féltizenegyes buszt. Már az idei metszés egynegyede meg is van! Hiszem, hogy ez a séta is hozzájárul, hogy jó egészségnek örvendek, bár most ezek a tavaszi frontátvonulások megviselnek kicsit. Aztán ha hazaértem a szőlőből, otthon ebédelek és délután jönnek a magántanítványok, de ez most az utolsó év, hogy órát tartok. Van, olyan tanítványom, akinek a nagyszüleit tanítottam a gimiben! Azért is vállaltam el őket, mert hiszem, hogy az idő csak a ráncokat és úgy érzem, sikerült a lelkemben fiatalnak maradnom. Ez annak is köszönhető, hogy soha nem szakadtam el a tanítástól, mindig voltak körülöttem fiatalok. No és esténként mostanában rejtvényt fejtek. Olvasok is, de a szememet fárasztja már.

És jut idő a pihenésre is?
A kertészkedés mellett még utazni szeretek. A lányom családja jóvoltából sokat utazunk. Most már van idő rá, hogy akár két hétig is pihenhessek valahol. Általában történelmi helyekre szeretek utazni. Az első hét az tömény történelem! Minden historiális emléket alaposan megnézek és a második héten lehet kicsit „lazulósabban” pihenni. Jártam már többször Olaszországban, Rómában, Pompeiben. Felmásztam a Vezúv kráterére is, nyolcvan évesen. Még olyan nagy álmom is valóra vált, hogy Velencében a Dózse-palotából átmehessek a Sóhajok hídján a börtönbe. És minden vasárnap látom Tiziano Vecello: Szűz Mária mennybevétele című festményét a Nagytemplom főoltárán. De az eredetit még nem láttam! És a mostani velencei utam alkalmával felkerestem a Santa Maria Gloriosa dei Frari templomot, ahol az eredeti festmény található és mondanom sem kell, hogy csodálatos élményben volt részem. Rómában a Colosseumban mostanában feltárták már a földalatti részt, a vadállatok helyeit és a halálra szánt keresztények kamráit, ezt is megnéztem. Milánóban Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményét néztem meg, amire évtizedekig vártam, hogy lássam. Görögország pedig kihagyhatatlan úticél egy történelem kedvelő számára, így Makedóniától az Égei tenger minden szegletét bejártam: Epidauros, Mükéné, Spárta, Athén… Olümpiaban az ókori stadionban futottam is, aztán Delphoiban vallattam Pütiát, de nem válaszolt. Sok úti tervem van még és remélem, eljutok még azokra a helyekre is, ahol még nem jártam, de tanítottam a történelmét.

A beszélgetés végén megkérdezem a tanárnő email címét, hogy a kész anyagot hova tudom küldeni átnézésre. „Minike1941kukacgémélpontkom, igen, Minike” mondja kacagva és hozzáteszi, hogy pontosan tudta, ez a diákok közt a beceneve, de szerinte ennél találóbbat és kedvesebbet nem is kívánhatott volna.

Palásti Márta

Díjak és elismerések

1974  Miniszteri dicséret

1976  Társadalmi munkáért (Csongrád)

1987  Kiváló munkájáért (Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa

1990  Gyermekeinkért – Ifjúságunkért Díj (Csongrád)

1997  Pedagógiai Díj (Csongrád)

2004  Elnöki dicséret (Csm Önkormányzat Közgyűlése)

2008  Pro Urbe Csongrád 

2010  Pro schola

2019  Csongrád város díszpolgára cím

2021  Magyar Kultúra Lovagja az 1848/49-es hagyományok ápolásáért itthon és külföldön